Ismét Ausztriában nyaraltunk. Volt ott minden: Seilbahn a hegyen, Himbeeren és Erdbeeren az erdőben, Kühe, Kaninchen és Katzen a tanyán. És ezúttal nemcsak játékból németeztünk, nemcsak "játékosan tanultunk": hiszen rajtunk kívül senki nem tudott magyarul...  Muszáj volt németül megmondanunk, mit kérünk inni a reggelihez (Milch vagy Tee), vagy az ebédhez (Orangensaft vagy Apfelsaft), ha nem akartunk szomjan maradni!

Minden évben ugyanoda térünk vissza, a szállást annak idején az interneten találtam. Amit akkor nem tudhattam, hogy a házigazda család kislánya pontosan ugyanannyi idős mint a mi lányunk, és ráadásul a vérmérsékletük és érdeklődési körük is nagyszerűen passzol egymáshoz. A szerencsének köszönhető, hogy így alakult, és a lányok minden évben alig várják, hogy viszontlássák egymást.

Idén kilenc évesek, és fél napokat töltenek el együtt boldogan. Ugrálnak a trambulinon, simogatják a cicákat, felmásznak a Baumhausba (nem is tudom, van-e rá magyar szó? régen ilyet csak amerikai filmekben láttunk...), rajzolnak, kirakóznak. És közben nagyszerűen megértik egymást! 

Egyik délután az osztrák kislány osztálytársa átjött látogatóba. Kicsit tartottam tőle, hogy a magyar lány háttérbe szorul, hiszen azért csak oda kell rá figyelni, külön el kell magyarázni neki dolgokat. De nem: hármasban játszottak, az osztálytárs kislánytól még egy rajzot is kapott a lányom ajándékba, amire ráírta a magyar nevet is (megkérdezte, hogy kell írni).

Amikor a kislányom egyik este a vacsoraasztalnál megjegyezte: "Most németül mennek a dolgok a fejemben!", ráismertem az érzésre, amit én is sokszor tapasztalok. Örülök, hogy a lányom is megismerhette ezt az érzést, és büszke vagyok, hogy ezt az ajándékot én adhattam neki. Az iskolában angolul tanul, de tudom, hogy érzelmileg mindig erősen fog kötődni a német nyelvhez, amivel babakora óta igyekeztem körülvenni.